Gálffi László: Nekem a legszebb, hogy egy dombon van, mint egy toszkán táj részlete. Világörökség, tisztelet, levendula és a hely presztízse, a misztikája. Ezek jutnak hirtelen az eszembe. Engem nagyon izgat, mert még nem volt lehetőségem igazán belülről megnézni. A bencések nyitottsága számomra megdöbbentő. A vallásról azt gondoljuk, hogy bezár és kirekeszt. Amit én Pannonhalmán látok, nem ez. Hanem a nyitás, amit nagyon nagyra tartok. Amit most ezen a fesztiválon megtapasztalhatunk, az világszínvonalú és egészen különleges élmény lesz.

K. Gy.: Úgy tudom, tervezi, hogy még a fesztivál előtt elmegy terepszemlézni. Ez mit takar? Készül a házigazdai szerepre? Megtanulja a hegyre épült várost?

G. L.: Amikor idegen helyen lépek fel, az az első, előtte megnézem a színpadot . Mint házigazdának tudnom kell mindenről, mi hol van. Ha már házigazda vagyok, akkor ismerjem a házamat. A másik indok nagyon önző: meg szeretném nézni, hogy az előadásaimat hol csinálom. Lénárd Sándorról egy rövid előadás és utána filmvetítés lesz. A Rimbaud előadástól most már egy kicsit meg is vagyok ijedve, mert egy nagyon merész vállalkozás. Ötven éve foglalkozom Rimbaud-val, így az előadás első fele egy prezentáció, azoknak a felfedezéseknek a bemutatása, amelyeket az elmúlt időszakban róla megtudtam. Köztük sok olyasmi, amiről még senki sem tud, és amit meg szeretnék osztani a közönséggel. Három éve végig jártam az Ardennek, Champagne és Elzász-Lotharingia azon vidékét, ahol Rimbaud és Verlaine is járt. Utána következik az előadás, ami az Egy évad a pokolban (részletek), negyven perc, de nagyon nehéz anyag, amit újrajátszani harminc év után elég nagy bátorság. Erre eljön Keleti Éva fotóművész is, aki annak idején az első előadást is fotózta, ő valamilyen emléket is keres ebben az előadásban, így tovább nehezítve a dolgomat. Természetesen akusztikailag is szeretném megnézni a helyszínt, mert nem használok semmilyen erősítést.

K. Gy.: Miért éppen a Rimbaud és miért Az Egy évad a pokolban ciklus? Tudatos pici fricska a helyszín felé?

G. L.: Egyáltalán nem tartom annak, mert az igazi művészetben mindig van egy pokoljárás. És, ha az egyház tanítását nézzük, akkor két fontos hely van. Az egyik a menny, a másik a pokol és ezt nem lehet kikerülni. Pokol nélkül nincs mennyország – és fordítva. Ha két ember szenved – mint Rimbaud és Verlaine – akkor a történetükben az istenkeresésük is benne van. Rimbaud csontrákban halt meg s a kegyetlen halála előtt rengeteget szenvedett, de talán megtalálta Istent, akivel egész életében perlekedett. Erről is szeretnék bővebben beszélni.

K. Gy.: A Pannonhalmi Főapátság idei kulturális évadának hívószava a CSEND. Keresi-e tudatosan? Elcsendesedik-e időről időre?

G. L.: A hozzám kötődő irodalmi programokat is ebből a szempontból választottam. A Rimbaud-előadás az önként vállalt csendről szól. Arról, hogy valaki négy év alatt létrehoz egy életművet, megírja, amit meg akart írni és utána elhallgat. Abbahagyja a költészetet ,verset soha többet nem ír, költői zsenijének csúcsán hagyja abba. Verlaine szerint Rimbaud elhallgatása -logikus, tisztességes és szükségszerű.

K. Gy.: Az Arcus Temporum latin kifejezés. Fordítása: időívek. Ön a fesztivál keretében két olyan előadást is bemutat, amelyek időíveket hoznak létre. Az egyik a Rimbaud, a másik a Lénárd Sándor történet. Mindkettő évtizedeket fog át, hogyan?

G. L.: Egyrészt a Rimbaud-t már nem tudom úgy előadni, mint negyven éve. A hév, az előadási stílusom is más lesz.  Nagyon nehéz a szöveg, de most nem lesz körülötte annyi színházi elem, egy hétköznapi ruhában fogom előadni. A Lénárd Sándor is egy régi történet. Abban is valaki önként vállalja a csendet, amikor elhagyja Európát. Bő húsz éve feltettem magamnak a kérdést, hogy miért foglalkozom én negyvenévesen egy hatvanéves emberrel, aki Brazíliában ülteti a magokat, és a kertjét gondozza. Majd eszembe jutott az apai nagyapám, Domingo (Domonkos) Gálffy, aki otthagyta a családját a húszas évek közepén, mint akkoriban sokan mások, és Amerika helyett Argentínában kötött ki, ültetvényesként. Légvonalban nagyon közel Lénárdhoz, akár ismerhették is volna egymást. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a nagyapámnak állítok emléket a filmmel és az előadással is. Lénárd 52-ben, amikor én születtem, akkor vonult el a dzsungel szélére és ott gyógyította az embereket, sokat írt.

K. Gy.: Egye idevágó idézet Lénárdtól: "Örülök a kincseimnek, a boldogság alkotóelemeinek: a csendnek és a felhőknek, a sziklákból fakadó víznek s a lomb vetette árnyéknak." Az Ön életében mi a szerepe a csendnek?

G. L.: Szeretnék majd arról is beszélni. Ma már a csendet is meg kell venni. Semmi sincs ingyen. A felhők talán még ingyen vannak, de a csillagokat már a fényszennyezés miatt nem láthatod. Víz nincs, csend sincs. Létezik-e ilyen, hogy az ember megteremti magának a csendet? Meg tudja-e tenni a mai világban és ha igen, mi lehet az? A Lénárdról szóló filmben erről is szó esik.

K. Gy.: Egy régi interjújában találtam ezt a részletet: "...Csak akkor ismerhetném meg a bennem lakó másik ént, ha tényleg megtehetném azt, amire vágyom. Lénárt Sándort nagyon szerettem, csináltunk vele egy dokumentumfilmet, és ez a lénártsándori magatartás nagyon tetszik nekem. Fogni magamat, és itt hagyni mindent. Egy bőrönddel elmenni valahová. Megtenném, ha lenne rá lehetőségem. Lehet, hogy meg is teszem..." Hogy áll most ezzel az egybőröndös elutazással? Ez az elhallgatás, a csend lehetősége is?

G. L.: Már késő. Sajnos az a baj, hogy színésznek mentem, ez az életem egyik legnagyobb ”tragédiája”. Hát tehet róla a fa, hogy hegedű lett belőle…. Rimbaud-ot 16 évesen mondtam először, ötven éve. Színész lettem, főszerepeket kaptam, filmekben játszottam. Ezt kell csinálni. A színész arról szól, hogy nem hallgat, hanem ad. A csend csak úgy megy, hogy fogom magam és abbahagyom. De hová menjek el? Hol van olyan hely, ahol csend van?

K. Gy.: Pannonhalmán nagyon jó csendek vannak, ajánlom figyelmébe…

G. L.: Az egészen más. Félek is tőle. Nem véletlen, hogy a Rimbaud-t ott adom elő. Színpadon, a városban nem lenne kedvem. Izgulok, hogy jól választottam-e, hogyan sikerül? De ha már, akkor egy nagy röpülés legyen! Lehet, hogy lezuhanok. De lehet, hogy nem.

K. Gy.: Nekem óhatatlanul eszembe jutott Ön és a pannonhalmi monostor kapcsán egy párhuzam: ha választani kell, akkor Ön egyértelműen Nárcisz és nem Goldmund. Cáfolja?

G. L.: Cáfolom. Nárcisz és Goldmund egyszerre van bennem. Imádok kutatni, elmélyülni. Tavaly nyáron elolvastam az Eltűnt idő nyomában 3500 oldalát leeresztett redőny mellett, ahogy megtettem ezt az Isteni színjátékkal is Babits fordításában és tudnék még mondani több ilyen szerzőt, akivel elmélyülten foglalkozom. A zenéről még nem is beszélve. A másik énem pedig, hogy szeretek élni, enni, utazni. Egyszer ez, egyszer az.