A fesztivál tizenötödik évfordulójára mégsem tervezünk sem történeti visszatekintést, sem bombasztikus bejelentést a jövővel kapcsolatban. Inkább labirintusjárásra invitálunk. Szó szerint az arborétum jól ismert, madárdalos, fák alatti labirintusába és szimbolikusan, a fesztivál történetének koncentrikusan – semmiképpen sem nyílegyenesen –, mégis a középpont felé tartó útjára. A csendbe. Mert a labirintusban, akár egyedül, akár közösségben járjuk végig, csendben kell lennünk, hogy teret adjunk a múltnak és a jövőnek. Az egyes nagy körök éveket, öt éveket jelentenek, a középpont a jelent vagy egy egykori csúcspontot, esetleg egy előttünk álló beérkezést. De az is lehet, hogy a labirintus az életünk nagy útja, amelynek egyik szakasza a fesztivál története is egyben. Az lesz a legjobb évfordulós ünnep, ha a fesztivál minden alkotója, művésze, látogatója, segítője a három nap alatt legalább egyszer belebocsátkozik a labirintusjárás tapasztalatába.

A főapátság 2019-es kulturális-spirituális évadában a csend áll a középpontban. Nem az elhallgatás, az elfojtás rossz csöndje, hanem az elmélyülés, az önmagunkkal való küzdelem, a megértés és a Titok előtti elnémulás nagy csendje. A fesztivál zenei, irodalmi, képzőművészeti és spirituális szólamai is ezt a csöndet kerülgetik-közelítik hol hangosabban vagy halkabban, hol zenével vagy szótlanul. Az, aki kiteszi magát a csendnek, előbbutóbb önmagával, kapcsolatainak hálójával és Istennel is találkozik. A fesztivál spirituális alkalmain ezeknek a csendben történő találkozásoknak szeretnénk teret adni: a meditáció és a szemlélődés testet-lelket megszólító jelenlétében, a Szentírás közösségi olvasásában, a labirintusjárásban, a csenddrámagyakorlatban, a bazilika spirituális felfedezésében és a szerzetesközösség liturgiájában.

A csend egyik legintenzívebb tapasztalata az, amikor a szerzetesi zsoltárimádság csúcspontján, a zsoltárok éneklését követően megszakad a szavak láncolata. Egypercnyi csönd szétválasztja a szentírási szakaszok sorát és a következőkben hozzájuk fűzött aktuális kéréseket, imádságokat. Ebben a csöndben visszhangozhat minden, ami bennünk van, és ami még ránk vár. És az ember elismerheti, hogy vannak dolgok, amelyeket Isten előtt sem képes kimondani. Vagy megtapasztalhatja, hogy legjobb csendben várni, míg Isten megszabadít. Az Arcus Temporum XV. Pannonhalmi Művészeti Fesztivál egy ilyen percnyi csendre szeretne meghívni minden résztvevőt. Intenzív, történésekkel, találkozásokkal, hangokkal teli csendre, amelyben együtt vagyunk Isten és egymás előtt.