Az idei Arcus Temporum vendégművésze, Gidon Kremer híresen széles repertoárral rendelkezik, úgy hegedűművészként, mint karmesteri minőségben. A fesztivál során többször is fellépő lett muzsikus elsőként az 1997-ben általa alapított Kremerata Baltica zenészeivel ad közös koncertet. Az Észtország, Lettország és Litvánia legtehetségesebb fiataljaiból verbuvált kamaraegyüttes születése óta több mint két tucat lemezt vett fel, és a világ legnagyobb fesztiváljainak, koncerttermeinek visszatérő vendége. A tanítással amúgy nem foglalkozó Kremer itt örökíti tovább értékes zenei tapasztalatait. Előadásaik célja, hogy a spontaneitás érzését keltve a kreatív alkotói folyamat folytatásaként zenéljenek. Ezúttal a lengyel származású szovjet zeneszerző, Mieczysław Weinberg műveit szólaltatják meg, valamint a szintén szovjet területről induló grúz Giya Kancheli, az ugyancsak zsidó felmenőkkel rendelkező Osvaldo Golijov és persze a Weinberg életében oly fontos barát és pártfogó, Sosztakovics egy-egy darabját.

Kezdetben volt a semmi… a sötétség… a csend – ez minden teremtéstörténet kiindulópontja, legyen szó egy egész világról vagy épp egy zeneműről. Amikor a csendet megtöri a hang, vagy a szervezetlen csend átadja helyét a szervezettnek, akkor születik meg a zene. De mi történik, ha a művészek különösen érzékenyek a „most”-ra, és ha egymásra reflektálva, a partnerek megszólalásait továbbgondolva, kiegészítve teremtenek a semmiből vadonatúj zenét? Ott kezdődik az improvizáció, az aktuális pillanat megélése és kifejezése: Moment’s Notice. Nem véletlen, hogy a Gőz László (harsona), Lukács Miklós (cimbalom) és ifj. Kurtág György (elektronikus hangzások) által alapított trió épp ezt a nevet viseli. A teljesen szabad rögtönzésen alapuló előadást a Binaura csapatának (Nagy Ágoston, Samu Bence és Kerestes Szabolcs) hang-reagens vetítése támogatja meg vizuálisan. A koncert lemezbemutató is, meg nem is, hiszen minden, ami ezen az estén történik, a pillanat szülötte, a teremtés aktusa mégis összeköti a 2017-es lemez anyagával.

Közhely, de igaz: mindannyiunk életében vannak fontos fordulópontok. Olyan változások, amelyek után másképp értelmezzük a világot, máshogy viszonyulunk hozzá. Néha mi keressük ezeket a fordulatokat, máskor azok találnak ránk. A japán Toru Takemitsu, az észt Arvo Pärt és az orosz Dmitrij Sosztakovics élete és művészete nem is lehetne különbözőbb egymástól, zenéjüket mégis összeköti a fordulópontok mentén való változás. Mindhárom szerző stílusán meghatározó nyomokat hagyott az élet, melynek egyik legfontosabb, zenére hatást gyakorló mozzanata az embernélküliséghez kötődik. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy a csendhez? Takemitsu ugyanis a természetben találta meg zenéjének legjobb múzsáját, Pärtnek közel tíz év remeteszerű elvonulásra volt szüksége, hogy ráleljen új zenei stílusára, Sosztakovicsot pedig a háború okozta kietlen romok látványa, magánéleti válsága és öngyilkossági gondolata ösztönözte arra, hogy megírja pesszimista, sírfeliratszerű vonósnégyesét. Valamennyi esetben tehát ki kellett hogy lépjen az emberiség a képből, hogy megszülethessen a zene.

Magány és csend – ha nem is szinonimák, a két jelenség gyakran elválaszthatatlan egymástól. Egy alkotóművész esetében ez a belső (és nemegyszer külső) elcsendesülés, ez a végtelenül személyes, intim állapot lesz közkinccsé, amikor inspirációvá válik, és művészi formát ölt. A koncerten elhangzó darabok szerzői teljesen ellentétes irányból élték meg a magányt. Claude Vivier egész életében igyekezett betölteni azt az űrt, amelyet árvasága jelentett számára, míg Olivier Messiaen kifejezetten kereste azt a helyet, ahol kettesben maradva a természettel nyugodtan alkothat. A Lonely Child egy önportré, Vivier legszemélyesebb alkotása. A hangszínekre érzékeny szerző énekhangra és zenekarra komponált műve egy altató, egy magányos gyermek önmagát nyugtató monológja. Messiaen Poèmes pour Mi című dalciklusa ezzel szemben egy boldog házasságról szól. A kilenc dalból álló mű természet és Isten egységéről, a földi boldogságról, de viszontagságokról is énekel, ugyancsak különös hangsúlyt fektetve a hangszínekre.

Johann Sebastian Bach és az avantgárd John Cage összepárosítása 2011-ben még megosztotta, de legalábbis elgondolkodtatta a kritikusokat, pedig a két szerző egymástól oly távolinak tűnő zenei világában több a közös, mint azt elsőre gondolnánk. Ott vannak például a komponálás során előre meghatározott kikötések. Minél szigorúbbak a játékszabályok, annál nagyobb kreativitás kell hozzá, hogy betartsuk őket, s közben újat, eredetit alkossunk. Folyamatos megújulásukkal, végtelen kreativitásukkal és a finom részletekre való érzékenységükkel Bach és Cage mindig megugrották a maguk által feltett lécet. Ugyancsak közös pont, hogy mindkét szerző képes volt a legkisebb zenei formából, a legkevesebb eszköz felhasználásával is remekművet alkotni. Nem kellett monumentális hangerőhöz, műfajokhoz, apparátushoz vagy terjedelemhez nyúlniuk ahhoz, hogy bevonzzák a hallgatót – szép csendesen, észrevétlenül, zenéjük aprólékos kidolgozottságával. A hangverseny ezekből a miniatűr, mégis páratlanul összetett alkotásokból válogat.

Inter arma silent Musae… Cicero mondata megkerülhetetlen, ha csend és művészet kapcsolatáról beszélünk. Pláne akkor, ha egy háború által félbeszakított életmű szerzője kerül középpontba. A második világháborúban mindössze 29 évesen elhunyt francia orgonista-zeneszerző, Jehan Alain, a francia orgonairodalom egyik legeredetibb és legjelentősebb alakja tíz év alatt mintegy 120 művet hagyott az utókorra. Életművének negyedét teszik ki orgonaművei, amelyek Satie, Debussy, Poulenc és persze Messiaen, de a gregorián, a jazz, a régizene és az egzotikus kultúrák hatásaiból is táplálkoznak, miközben félreismerhetetlenül saját és egyedi hangon szólalnak meg. Az imádság során elhangzó alkotások 3-4 perces terjedelmük ellenére sok mindent magukba tömörítenek abból, ami Alain zenéjére jellemző. A nagy hangközugrások kerülése, a kontrasztos anyagok egymás mellé állítása, a ritmikai és hangnemi szabadság, valamint a hangszer határainak feszegetése mind azt bizonyítják, hogy a háború sokadjára is igen jelentős múzsákat hallgattatott el…

A fesztivál során számos kontextusban szóba és megzenésítésre kerül a csend. A természet neszei, a visszafogottság eleganciája, a háború utáni hallgatás, a remetei nyugalom, a keserű magány, a tragikus halál vagy a semmiből való teremtés mind kiválóan belesimulnak az Arcus Temporum idei témájába. A zárókoncert a csend még egy, a helyhez legszorosabban köthető aspektusát mutatja be: a belső béke, az Istenben való hit és az örök megnyugvás csendjét. A két barokk mester, Georg Christoph Strattner és Dietrich Buxtehude 17–18. század fordulóján született lutheránus egyházi zenéiből válogató hangverseny az imát, a lélek belső hangjait vetíti ki. Mert a csend nem egyenlő a nihillel. A csend tele van érzéssel, gondolattal és persze zenével. A koncertet dirigáló Vashegyi Györgynek óriási érdeme van abban, hogy a magyar származású Georg Christoph Strattner művei kezdenek visszakerülni a koncerttermekbe, s ezzel a köztudatba is. Zenéjének a szöveghez való érzékeny viszonya, kifejező hangképei méltóvá teszik rá, hogy Buxtehude alkotásaival egy műsorra kerüljön.