Keller András: A honnan hová kérdésével szemben azt mondom inkább, hogy ez a fesztivál egy fantasztikus sziget. A kortárs zene az ezeréves falak között eleve olyan közegbe kerül, ahol más dimenzióban tud megszólalni. A 15 év ezt bizonyította mindannyiunknak. Amikor a zene, a befogadók és az előadók közös lelkisége különleges pluszt hoz létre, akkor nagyon egyedivé válhat egy fesztivál. Pannonhalmán ez létrejött. Régen csak két szerző találkozására építettünk, és az ő műveik felelgettek egymásra, váltogatták egymást. Ezáltal jött létre egy harmadik dimenzió, amit szavakban nem, de érzésekben és élményekben át tudott élni a közönség. A mostani fesztiválok időívei csapongóbbak, nem annyira szigorúak, és egy sokkal színesebb, kaleidoszkópszerű élményt hívnak életre. Nincs erőteljes irányuk, mégis sok irányba működnek. Idén Claude Vivier-től George Strattnerig terjed az időív, ami egy óriási távlat, továbbá behozzuk a 17. századi magyar régizenét, amely teljesen új elem lesz a fesztiválon. Tehát nem a „honnan hová” a fontos, hanem az, hogy ez a fesztivál hosszú időn át unikális, egyedi tudott maradni.

K. Gy: Sokat tanakodtunk a programfüzet címoldali fotójáról. Végül Hajdú D. András pannonhalmi szentélyről készített fotóját választottuk, amelyen csak a koncertre bekészített hangszerek láthatóak – a zenészek nélkül. Úgy éreztük, ez jól illik a Főapátság idei hívószavához, a CSEND-hez. A XV. Arcus Temporum fesztiválon hallható művek is mind másképp csatlakoznak a csend tematikájához. Rácz Zoltánnal olyan zenéket válogattak össze, amelyek komplex képet adnak arról, hányféleképpen befolyásolhatja a zenetörténetet a csend. Mondana erre példákat?

K. A.: Nagyon sokféle megközelítés létezik. Ami biztos: a csend figyelemre kényszerít. Például, amikor egy szónok beszél, majd szünetet tart – úgy is hívjuk, hogy hatásszünet –, akkor ez a csend hatalmas koncentrációt, energiát vált ki a hallgatókból. Olyan erő van a csendben, amelynek a hatását alig tudjuk felmérni. Félünk is tőle sokszor. Félünk a magánytól, a magunkra maradástól. Félünk az elmúlástól, és ezt tudat alatt összepárosítjuk a csenddel. Nem tudom, hogy a nem hívők hogyan gondolják, de én a csendben Istennel lehetek. A legszebb érzéseink is valahol a csenddel párosulnak. Életünkben állandóan zajokkal vesszük magunkat körül, hogy biztonságban érezzük magunkat. A csend egy csoda. A zene abban születik és abban is múlik el. Szakmailag, zenészként engem nagyon érdekel, hogy amikor a zeneszerzők a kottában különböző hosszúságú szüneteket kérnek, akkor ehhez mindenki nagyon akkurátusan, jó eminens módon próbálja tartani magát, és úgy értelmezi, hogy akkor nem lehet játszani, mert akkor csendnek kell lennie. Ugyanakkor a szünet, a megszakadt zene nemcsak megszakít, elválaszt, de össze is köt. A csenddel olyan kifejező erő van a birtokunkban, ami végtelen. Engem határozottan érdekel, hogy a zenei csendet hogyan tudjuk lefordítani a magunk számára, ahhoz a természetességhez hasonlóan, ahogy a mindennapi életünkben használjuk és megéljük. Hogy az ugyanolyan természetes és ugyanolyan sokféle legyen.

K. Gy: Pannonhalmán nagy csend tud lenni…

K.A.: Igen, de az egy gazdag csend. Nem üresség. Pannonhalmán a különleges, erős atmoszférától lesz rendkívüli a kortárs zene. Ezt nem tudjuk megmagyarázni. Talán nem is szükséges.

K. Gy.: A fesztivál díszvendége egy igazi legenda, Gidon Kremer, aki saját együttesével, a fiatal balti zenészekből 1997-ben alapított Kremerata Baltica kamarazenekarral érkezik Pannonhalmára. A fesztiválon megszólal a mester 1641-ben készült Nicola Amati-hegedűje, és Sosztakovics művei mellett egy izgalmas, Mieczysław Weinberg emléke előtt tisztelgő projekt is műsorra kerül. Miért nagy fegyvertény Kremer meghívása, hogyan tudta megnyerni a fesztiválnak?

K. A.: Itt ismét felrajzolódik egy időív, hiszen Kremer most visszatér Pannonhalmára. Ő 2009-ben egyszer már díszvendége volt az Arcus Temporumnak, és most, tíz év elteltével visszatér. Nagyon örülök, hogy be tudott illeszteni minket iszonyatosan sűrű programjába. A Kremerata szólistáival egy nagyon különleges nyitókoncertet fogunk hallani tőlük. És lesz egy egészen rendkívüli szólóestje, amelyben Weinberg-prelűdöket szólaltat  meg, amit valamennyien nagyon várunk. Kremer művészete, kifinomultsága, az a végtelen közlési vágy és attitűd, ami őt jelenti, őt jellemzi mindannyiunk számára, csodálatosan fog Pannonhalmán megjelenni – ebben biztos vagyok.

K. Gy.: Szerették volna Takemitsut és Sosztakovicsot előadatni az Arcuson. A Boldogasszony-kápolna meghitt terében Kaczander Orsolya fuvolaművész és kamarapartnerei adnak koncertet a japán Takemitsu természet inspirálta zenéiből, Csalog Gábor játszik egy minimalista Arvo Pärt-művet, és a Homoki Gáborral fellépő Keller Quartet szólaltatja meg Sosztakovics egyik legdrámaibb alkotását. Hogyan kapcsolódik ez a három mű és művész egymáshoz? Mi az az ív vagy időív, ami összeköti őket?

K. A.: Közvetlen ív nincs közöttük, ezt majd Pannonhalma fogja megteremteni. Ezerféle dolog, érzés, emlék kavarog bennünk, amikor egy olyan helyre tervezzük a programot, amit jól ismerünk és szeretünk. Ez már eleve befolyásolja a gondolkodásunkat. Például Takemitsut és Sosztakovicsot én Budapesten nem tudnám, nem merném egymás mellé tenni. Az időívnek van egy általunk nem befolyásolható energiája, ami ezeket a műveket Pannonhalmán össze fogja kötni. Takemitsu hiperérzékeny szerző, nagyon kevés hanggal mond el nagyon sokat. Aztán lesz egy Arvo Pärt-szólódarab, és utána Sosztakovics egyik, talán legnépszerűbb és legdrámaibb műve zárja a sort.

K. Gy.: Pannonhalma tálcán kínálja az időíveket, hiszen elindulunk a 13. századi Bazilikából, és három perc séta után ott vagyunk a 21. századi Díszteremben, miközben beiktattuk a 19. századi Főkönyvtárat vagy a 18. századi Boldogasszony-kápolnát.

K. A.: Pannonhalma lebont olyan határokat, amelyeket fölöslegesen építgetünk magunknak. Pesten nem szeretném összetenni azokat a műveket, amiket Pannonhalmán igen, de érzem, hogy merhetünk kísérletezni, a Főapátság fogadókész erre. Egy-egy koncerten kell, hogy legyen utazás. A drámai, megrázó Sosztakovics-mű fog tudni azonosulni a Takemitsu-művek csendjével és belső nyugalmával, közte az Adinának írott Pärt-darab – szép lesz. Legalábbis remélem.

K. Gy.: Nagyon szép, de nagyon nehéz helyszín a Főkönyvtár, mégis évről évre szeretnek ott koncertezni. Idén előbb Zemlényi Eszter énekművész zenekari (Ligeti Ensemble) és zongorakísérettel (Ránki Fülöp) lép fel itt, előadásában Claude Vivier és Olivier Messiaen egy-egy darabja kerül egymás mellé. A közkedvelt sétálós koncert első felében a művészeti vezető, Rácz Zoltán és kamarapartnerei lépnek fel, a szünet után pedig Gidon Kremer ad felejthetetlen szólókoncertet, ezúttal a Díszteremben. Mennyire befolyásolja a darab a helyszínválasztást Pannonhalmán?

K. A.: A könyvtárnak is különleges az atmoszférája, de nem érdemes az egyes pannonhalmi helyszínek között összehasonlításokat tenni, mert mindenhol ott van a Főapátság nemessége, eleganciája, szeretete, komolysága, nyitottsága. Az egész apátság légköre számít. Én a kápolnát szeretem a legjobban. A Bazilika világát nem is tudjuk szavakkal elmondani. Aztán van egy 21. századi tér az ezeréves falak között, ami önmagában fantasztikus. A kolostor lakói pedig teljes természetességgel élik meg és veszik birtokba ezeket a tereket. Pannonhalmán mindig az egészet nézzük, és az azon belüli részletek az egyes koncertek, amelyeknek kell, hogy külön világuk legyen. Fontos, hogy egy tematikus fesztiválnak legyen iránya. Fontos, hogy a befogadó kapjon egy olyan művészi tárlatvezetést, amely neki élményt jelent.

K. Gy.: Hallgatóként, nézőként, fesztiválrésztvevőként miért érzi jól magát, ha beül egy koncertre?

K. A.: Én otthon érzem magam Pannonhalmán, nagyon régóta kötődöm hozzá. Valahányszor közelítek hozzá, máris van bennem egy várakozás, szorongás, mert nem akárhová megyek. Olyan helyre megyek, ahol hátra kell hagynom a napi rutinokat, a bűneimet, rá kell készülnöm, hogy most Pannonhalmára megyek. Nincs mögötte semmi hátsó gondolat. Amikor az ember egy számára fontos helyre megy, akkor a lelkében meg kell, hogy ezt tisztelje. Amikor ott leülök zenét hallgatni, akkor a lehető legnagyobb nyitottsággal, természetességgel, szeretettel ülök le. Ott az a fontos, hogy a zene hogyan jut el a szívemig, a lelkemig, – mert Pannonhalmán meg lehet tisztulni.

K. Gy.: Ugyanez a helyzet a Boldogasszony-kápolnával: szép és nehéz helyszín. Milyen darabot lehet/érdemes vinni erre a helyszínre? Idén Csalog Gábor zongoraművész merész, de logikus párosítással John Cage és Johann Sebastian Bach műveiből válogat – írja zenei szakértőnk. Miért merész és miért logikus ez a választás?

K. A.: Gábor az Arcus fesztiválok egyik állandó vendége, akinek a személye és művészete nagyon közel áll hozzám. Ő javasolt korábban olyan Bach-darabokat, amelyekkel neki van dolga, vagyis mondanivalója. Amikor pedig felmerült, hogy az idei év mottója Pannonhalmán a CSEND, akkor Cage művészetére gondoltunk, hogy milyen fantasztikus lenne Bachhal azonos térben megszólaltatni – így vetettem fel Gábornak, hogy játssza mindkettőt. Ez a koncert remekül fogja kifejezni a csendhez fűződő gondolattársításainkat.

K. Gy.: A napközi imádság közben Kiss Zsolt szólaltatja meg a fiatalon, tragikus körülmények közt elhunyt Jehan Alain orgonaműveit. A Szent Márton-bazilika lesz a helyszíne a zárókoncertnek is, amelyen Vashegyi György és együttesei, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus búcsúztatják a XV. Arcus Temporum fesztivált Dieterich Buxtehude és a magyar származású Georg Christoph Strattner gyönyörű barokk lutheránus szerzeményeivel. A Pannonhalmára jellemző ökumenikus gondolkodás így a programban is lecsapódik?

K. A.: Nem tudatosan alakult így, hanem természetes, véletlen és spontán módon. Vashegyi György ajánlotta ezeket a műveket, és ő se gondolt erre szándékosan. De a Főapátságra jellemző, természetes módon alakult ki ez is, mert Pannonhalma megengedheti magának, hogy egy lutheránus szerzővel zárja az Arcus Temporum programját.

Nehéz lenne művészetről szebben, pontosabban, lényeglátóbban szólni. A világ jelenkori eseményeit, a civilizációnk alapjait fenyegető előjeleket felismerve úgy tűnhet, hogy minden korábbinál nagyobb szükségünk van a művészetre, az azzal járó katarzisra, megtisztulásra. Arra a csendre, amely a megtisztult lélek csendje, amelyet a remekművek idéznek elő bennünk, és amelynek elérése a mindinkább lármás világban állhatatos szellemi magatartást követel meg mindannyiunktól. Abban a csendben – Pannonhalma csendjében – összetalálkozhatunk önmagunk legjobb énjét, ami segíthet felismernünk gyarlóságunkat és ami helyes cselekedetekre sarkallhat.

Az Arcus Temporum Fesztivál nem is tűzhetne ki maga elé nemesebb feladatot, mint hogy segítse ennek a csendnek a meglelését, megismerését. Közös élményekre hívjuk tehát mindazokat, akik egy spirituális közösség mindennapjaiban osztozva készek belépni a fesztiválon hallható művek aurájába.

Pilinszky János szavai mindannyiunkat megszólítanak: „A művész – és hiszem, hogy senki emberfia – nemcsak a föld mindennapi kenyeréért lohol, de az univerzum polgára is.”